Volt már veled olyan, hogy benned volt valami egy jó ideig, érezted, hogy ez robbanni fog, majd akkor, amikor nem is számítottál rá vagy akár igen, úgy szakadt ki belőled, hogy te is meglepődtél. Pintér Bélával nem ez történt. Benne ez egy tudatos kiszakadás volt, egy nagyon egyértlemű állásfoglalás. Igen, tőle ez megszokott, de ilyen mértékű dühvel, ilyen világosan még adott pofont a színpadról. Szembesít mindennel, ami manapság zajlik és mindezt Shakespeare alapjaira helyezve.
Nem kostólgat, nem jár körül semmit, hanem a szemedbe mondja, azt, ami benned is ott van: azt a káoszt, ami manapság minket körülvesz, leginkább arról a szakadékról, ami a társadalmat megosztja, nemcsak itthon, de valószínűleg mindenhol. Ő viszont a magyar viszonyokra koncentrál. Nagyon is. Az oligarchák, a politikai szereplők, a szociális rétegek, az értelmiség, a sztár, az anya, mindenki kap egy sort vagy többet az emberek életében betöltött szerepéről. Mindezt nem hosszan, az első pillanattól berántva, kellő provokációval.
Nem kell a sorok között olvasnod, mert érteni és érezni fogod. Minden egyes pilllanata odavág és te állod, mert tudod, hogy igaz. Elengedni nehéz utána, mert amikor kilépsz a színházból, ugyanazzal szembesülsz, mint amit addig néztél, csak az emberek leszegett fejjel mászkálnak körülötted és a bennük fortyongó düh nem fog kitörni. Talán jobb is.
