POKOLIAN KÖZÉPSZERŰ

· Critics

Mire képes a jó marketing? Adott egy remek casting. Adott egy jó történet. Adott egy sorozatformátum, amely arra hivatott, hogy olyan történetek elmesélését segítse, melyek se nem elég hosszúak több évadra, de nem is rövidek egy egész estés mozifilmhez. Ez a miniszéria. 6 vagy 8 epizódban mindent elmesélnek, lezárják a szálakat és az ember úgy réved el az utolsó rész stáblistája alatt, mint amikor egy jó könyvet olvasott és elégedetten, elgondolkozva, impulzusokkal megpakolva maga mellé rakta. Annyira szerettem volna ezt érezni a Devil in Ohio után.

A történet egyszerűen indul: egy lány megszökött valahonnan, ki kellene deríteni honnan jött, ki is valójában. A kórház pszichiátere nem rest, s míg ki nem derül a lányról több információ, magához veszi. A család azonban ennek eleinte nem örül, s majd később sem, de ez a sorozat egyik hullámvasútszerű dramaturgiájának az egyik alapeleme. Azaz, feldobnak egy témát, majd elfelejtjük, majd megint előkerül. Mármint van, ami előkerül. Aztán van, amit csak úgy elfelejtünk. Ez a baj ezzel a sorozattal is. Hatásos cliffhangerek sorakoznak minden epizód végén, amelyek aztán érdektelenek lesznek, majd megint érdekesek, de egy olyan kommersz környezetbe ágyazva, hogy nem igazán érzem magaménak a családi viszályokat, a problémák megoldását sem látom reálisnak. Ráadásul mire a két lánytestvért meg tudtam különböztetni egymásról, kellett egy-vagy két epizód.

Sokkal sötétebbre, sokkal bevállalósabbra kellett volna ezt a miniszériát összerakni. Nem sikerült, de mégsem tudok rá haragudni. Egynek jó, de csak annyira fogok emlékezni belőle, hogy volt benne egy szőke lány, aki tudott szép is lenni, meg nem is, ördögi is lenni, meg angyali is. Mindenesetre mély nyomott csak ő hagyott és a vége. Az kellően igazodik ahhoz, amit egy ilyen sorozattól elvárunk, csak ugye egy sorozatnak nemcsak eleje és vége, hanem közepe is van.