Amikor szembesültem vele, hogy Joachim Trier új filmmel jelentkezik, mosolyogni kezdtem. A világ legrosszabb embere után nem volt kérdés, hogy elsők között fogom megnézni a filmet, amint lehetőségem nyílik rá. Nem így lett. Nem azért, mert nem jutottam volna el moziba, hanem azért, mert eszembe jutott, hogy ehhez hangulat kell. Az a fajta, amikor elfogadod, hogy a karaktereken keresztül látni fogod magad a vásznon. Ez, ebben filmben maximálisan teljesült, már ami engem illet. Meg talán, ami a szakmát is.
A történet szerint, a híres rendező önéletrajzi ihletésű filmjébe a réges régen elhidegült lányát szeretné a főszerepre, aki viszont elzárkózik a feladattól, így az alkotónak új színésznőt kell találnia a karakter megformálására. Egy filmfesztiválon meg is találja az elsőre megfelelőnek tűnő személyt. Csakhogy a cselekmény itt nem ér véget. Mégiscsak egy Trier filmről beszélünk, hogy is lehetne ennyi, ugye?! Bizony, hogy nem. Ne legyünk képmutatóak, mi, akik a fllmezésre, a mozgóképes alkotásra tettük fel az életünket, vannak helyzetek, amikor a csillagokat is, ha nem is lehazudjuk, de megigérjük, csak azért, hogy egy színész, stábtag, másik alkotó igent mondjon. Itt ez családi szinten jelenik meg, és nem azzal a személlyel szemben elsősorban, akire gondolnál, hanem valaki mással. Mégis, nem tudsz haragudni a Stellan Skarsgaard által megformált rendezőre, mert te is azt akarod, hogy sikerüljön neki a talán utolsó filmje. Nem tudsz haragudni, de valahol mégis. Nem tudsz neheztelni a lányára, a mindig jó Renate Reinsve alakításában, mert a haragja igazi és magyarázható. Vagy mégis? Ő nem teszi ugyanezt a saját maga terepén? Nem kéreti magát eléggé, mint egy olyan színész, aki a hiúságát leplezi az apjával való rossz kapcsolatával?
Ha két ilyen karakter lelki csatájának közepébe kerül valaki, akkor ott kell a feloldás, amihez Trier két szereplőt használ fel. A rendező másik lányát, és az amerikai színésznőt, a beugrót, ha így tetszik. Az előbbi bőrében lubickol Inga Ibsdotter Lilleaas, míg Elle Fanning kellő alázattal játszik, ahogy egyébként a karaktere is megkívánja. Ők, s az unoka az, akik a tisztaságot képviselik ebben a helyzetben.
Ám, és emellett nem lehet szó nélkül elmenni, az igazi nagy dobás mégiscsak Stellan Skarsgaard, akiről nem tudod levenni a szemed, akkor sem, amikor nem túl szimpatikusan próbálja meg visszacsábítani állandó operatőrét a kamera mögé, vagy az unokáját is használja, de akkor sem, amikor a rendező leple mögül kibújik az ember. Hihetetlen, amit látsz, miközben nézed. Igazi színészi mesterkurzus az a kettősség, amit megjelenít, mert már az elején tudja, hogy a hibákat, amelyeket vétett, nem úszhatja meg büntetlenül, és az a bizonyos fagyi visszanyal bizony, és az ego, a nagyság érzése sem menti meg a szembesüléstől.
Nem könnyű film, főled nem filmeseknek, mert visszaköszönönhet egy-két pillanat, és nem könnyű azoknak sem, akik a családi dráma miatt látnak benne mélységet, értéket. Mindkettő megjelenik, hiszen nem tehetnek mást, a szimbiózis elkerülhetetlenül észrevehető.
A nagy blockbusterek, a nagy eposzok között ez egy igazi film, ami megmutatja, hogy igenis van hely ezeknek a kis kültségvetésű, őszinte filmeknek, amelyek nem hajtanak a díjakra, csak elmesélnek egy történetet valamiről, valakikről, amik, akik távolnak tűnnek, mégis közel vannak hozzánk érzésben, gondolatban, s akiket akár a saját életünkben is el tudunk képzelni, mert ennyire valóságosak.
Képek: Neon, iMDb
